Liza Szösszenetek (Berni a "keresztanyu :))) ) hozzászólásai

Kíváncsian várom új szösszeneted a mindennapokról!Élvezetes olvasmány volt minden történeted színes leiírása eddig is!Imádom szókimondó stílusod, csípős nyelved, angolos humorod!

Liza:) A történeteid érdekesek, tanulságosak és nagyon szórakoztatóak:) Te vagy az oldal szitkom királynője:)🎬👸

Zseniális történet! :))

Hogyan lettem ma (majdnem) Darwin díjas?Nálam ez nem nehéz alapjáraton sem, mert azért bőven feszegetem a határokat...De vannak spontán esetek is. Hát, a mai az volt...Röviden az előzmény: imádom a történelmi dokumentum filmeket, és mindent nagy kanállal zabálok, ami 1914-től napjainkig dolgozza fel az eseményeket. Így bukkantam rá egy érthető/ehető/reális gyöngyszemre a "Szovjetunió végnapjai" című dokumentumfilmben, ami valahol le is fekteti a jelen események alapjait. És itt figyeltem fel egy drámai eseménynél egy csodálatos dallamra, ami valami miatt eddig elkerülte a figyelmemet. (talán mert 1979-es vagyok, és bőven repedezett az a koreográfia, amit a tőlem, néhány évvel idősebb korosztálynak még kötelező volt és napi rutin). Szóval, felcsendült a Szovjet himnusz a dokumentumfilmben... A maga lelkesítő, kissé mélabús, de mégis magasztos dallamával (később a szöveget is megnéztem fordításban). És rádöbbentem, hogy mennyivel másabb, mint a mi mély depressziós, eret vágató himnuszunkkal, amitől már a létezés is fáj...Szóval, letöltöttem...Csengőhangnak...A "dolgozós" telefonra...Ami edzés alatt az öltöző szekrény mélyén lapul... (egyébként elvan ott, mert a konditeremben az alapként szóló zenétől nem hallatszik ki a szekrényből semmi)Történetesen az akkori- mármint a szovjet végnapok (és további) események folyamán az edzőterembe került egy ukrán (?) edző is. Egy csodálatosan kidolgozott, de mindig őrmester tekintetű nő, aki ukrán (és talán orosz) ügyfeleket edz, de lévén most tanulja a magyart, még nem nagyon kezdeményezett kommunikációt másokkal. Csak lejön, teszi a dolgát, edz másokat, edzi magát, és szigorúan néz...hát, ma úgy adódott, hogy egy sorba kaptuk az öltöző kulcsokat. Mikor kezdtem az edzést a teremben, ugyan udvariasan odaköszöntem egy "hello"-t, ahogy mindenkinek, de figyelmen kívül hagyott. Az öltözőbe beérve szintén köszöntem neki. Mufurcan fogadta a köszönésem. Fülében a "füli", és facebook-ozott.Kissé belassultan az edzéstől elkezdtem kipakolni a szekrényemből, és komótosan öltözni. Még átvillant az agyamon, hogy nehogy most keressenek... de el is hessegettem. Aztán 2 perc sem telt el, Murphy atyánk hívott... mire előkerestem a telefont, már totál érthetően kb 2 sor elhangzott...Zavartan lenémítottam, és végignéztem magamon. Csíkos frottír térdzokni, felül már a "halálfejes-Omen-es" pulcsi, gatya a padon. Irinára sandítottam. Látszólag félig háttal nekem nyomta a telefonját. Oké, kb az orromig ér... De most volt versenyen. Ergo ha lekever egy pofont, a két sor öltözőszekrényt úgy viszem ki lendületből, mint valami Bud Spencer filmben... Kicsi a bors, de szláv medvével akkor sem kekeckedünk, ha bocs méretű...Ezt így végiggondolva, néztem, hogy hogy menthetném a helyzetet. csak 1 dolog jutott eszembe: felvenni a nadrágomat. Mert ha már meg kell pusztulni, azt legalább méltósággal tegyem, és ne úgy, hogy a helyszínelők a részeg céges bulijukon még egy év múlva is azon röhögjenek, hogy a csíkos térdzokniban milyen viccesen mutattam a szekrények romjai közt... Szóval: ennyi. mást nem tehetek...Lassan öltöztem fel, közben kutattam a menekülési útvonalakat. Nem volt...Mese nincs, ott kell elmenjek Irina előtt...Sunnyogóra fogtam, fülem-farkam behúzva osonkáztam el előtte, majd egy óvatos "sziá"-t oda vetettem (mit sem törődve a nyelvi aggályokkal), majd szaporára véve a lépteim megindultam.Mikor kicsit kartávolságon kívül voltam, még visszanéztem, hogy pofon távon kívül vagyok-e?Irina rám nézett, csillogó szemekkel, az 1 év alatt soha nem látott gyöngysor bájos mosollyal (amilyen szép, őszinte mosolyt még azelőtt nem láttam) rám köszönt magyarul: "Szia!"Hogy mit indított el benne a dallam: a boldog gyermekkora emlékeit, vagy valami mást, ezt nem tudom meg valószínűleg soha..De nem lettem nyakon vágva.És kaptam egy mosolyt. Valószínűleg nemcsak mára, hanem többször lejön majd a szigor az arcáról, ha összevillan a tekintetünk a teremben :)