Filmfanatikusok hozzászólásai

Helló mindenki!

Karácsony apropóján hoztam egy filmet!:)

Mária (2024)

Mária – Egy film, amely közelebb hozza Jézus születését

Ki gondolta volna, hogy a Netflix műsorán minőségi keresztény filmet lehet találni? A Mária című film felülmúlta az elvárásaimat: izgalmas történet, igényes színészi játékok és Jézus anyját is sokkal jobban megismerhetjük általa.

Fáj látni, amikor a karácsonyt csak a csillogás, a fények, az ajándékok, a család ünnepeként élik meg az emberek, de a lényeg, hogy Kit is ünneplünk, kimarad. Ezért is örülök, hogy a Netflixnél, amelyet sokan néznek Magyarországon is, megjelent egy film, amely hitelesen ábrázolja, mi vezetett el Jézus születésének csodájához.

A történet elején Anna és Joachim gyermekre vágyakozik, és sok várakozás után érkezik meg Mária. Végig követhetjük az ő felnőtté válását, ahogyan a szüleivel él, majd a templomban nevelkedik. A Józseffel való találkozása különösen kedves és szép jelenetekből áll. Gábriel megjelenésének külön előzménytörténetet kreáltak az alkotók, hiszen – bár ez nincs benne a Bibliában – már Mária szüleinek is megjelent az angyal, sugallva, hogy különleges feladatra szánják a lányt.

A film egyszerre felemelő és mélyen emberi, látjuk, ahogy Mária sokszor az érzései ellenére, Istennek való engedelmességben cselekszik, látjuk, hogy megkísérti a gonosz, nem is egyszer, látjuk, hogy mennyi veszélyen és akadályon kell átmennie, amíg elérkezik Jézus születése.

A sokszor hallott történeteket hajlamosak vagyunk egyszerűnek és békésnek gondolni, pedig Mária életéről sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy egyszerű. Gondoljunk bele, mi történt, amikor kiderült, hogy várandós, úgy, hogy Józseffel még csak jegyesek voltak! A film szerint meg akarták kövezni, és abban az időben ez egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. Aztán ott van Heródes király – a zseniális Anthony Hopkins alakításában – aki félti a hatalmát a megígért Messiástól és minden egy évesnél fiatalabb csecsemőt meg akar öletni, így Mária és József menekülni kényszerül.Máriának minden rezdülése hiteles és valahogy éppen az hozta közel, hogy épp olyan ember ő is, mint mi. Félelmekkel, vágyakkal, bizonytalansággal – de Isten iránti mély bizalommal.

A katolikus rendező, D. J. Caruso elmondta, hogy Máriáról, valamint szüleiről, Annáról és Joachimról a János evangéliumból merített forrásanyagokat. Amikor arról kérdezték, hogy mi inspirálta, úgy fogalmazott: „Gyakorló katolikusként hiszem, hogy Mária a legkülönlegesebb nő, aki valaha is járt ezen a földön. Története, különösen a fiatalabb generációk számára, gyakran alulértékelt. Olyan filmet akartam készíteni, amely Máriát úgy mutatja be, mint olyasvalakit, akivel mindannyian azonosulni tudunk. Remélem, hogy a nézők átérzik a Mária iránti tiszteletemet, és nemcsak egy szent alakot látnak benne, hanem barátot, anyát és az egyik legnagyobb hősnőt, akit valaha filmvászonra vittek.”

A producer, Mary Aloe hangsúlyozta, hogy a filmrendező csapat elkötelezett a hitelesség és a film tiszta bibliai gyökerei iránt: „A forgatókönyv több mint 50 átalakításon ment keresztül, és számos vallási vezető, köztük papok, teológusok és tudósok is hozzájárultak a történet megalkotásához.”D. J. Caruso szerint Mária története ma is ugyanolyan aktuális, mint bármikor. „Ő egy időtlen, mégis kortárs karakter, akivel mindannyian azonosulni tudunk. Mindezt egy nagyon magával ragadó és izgalmas filmben elevenítjük meg” – mondta.

Ha csak egy film van, amit karácsonykor még megnéztek, az legyen ez!

8/10 (imdb 5,2/10)

Kivételesen kell egy kis magyarázat a rendkívül fals imdb értékelésre, ez pedig a következő.

A Mary egyszerre váltott ki óriási érdeklődést és éles kritikát, miközben a platform globális nézettségi toplistáján is előkelő helyen szerepel. A D.J. Caruso által rendezett film Szűz Mária életét mutatja be, főszerepben a 22 éves izraeli színésznővel, Noa Cohennel. A szereposztás azonban komoly ellenállást váltott ki, különösen palesztin támogatók és keresztény közösségek körében, akik szerint a választás figyelmen kívül hagyja a történelmi és politikai kontextust.

A kritikák többsége az izraeli-palesztin konfliktusra hivatkozva kifogásolja Cohen szerepeltetését. Egy X-felhasználó, @Johnpatrick500, például "mélyen sértőnek" nevezte, hogy egy izraeli színésznő alakítja Máriát, miközben a palesztin keresztény közösségek helyzete válságos. Többen azt is kifogásolják, hogy a film eltér a bibliai hagyományoktól, és a történetet irreális akciójelenetekkel, például égő épületekből való meneküléssel vagy kardpárbajokkal színesíti.

A negatív visszhang ellenére a Mary nagy nézettséget produkált, több mint 21 millió órát néztek belőle a nézők világszerte. A film most a Netflix globális toplistájának a negyedik helyen áll (hazánkban a kilencedik). Az ellentmondásos fogadtatás jól tükrözi, milyen nehéz vallási témákat feldolgozni úgy, hogy azok megfeleljenek a különböző kulturális és politikai elvárásoknak.

Azt hiszem az adott pontszámom jól mutatja, hogy ezekkel a kritikákkal nem igazán értek egyet. Sőt. De így teljes a kép.

Végezetül pedig Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Csak a LINK szót látom, mèg jó hogy rákattintottam. :)

Boldog Karácsonyt neked is!

Boldog Karácsonyt minden hirdetőnek és vendégnek!
LINK

A témában filmek is vannak, de a leghitelesebbek a féldoku jellegű alkotások.

Mint pl az X-Rated, The Greatest Adult Movies of All Time (2015)

Illetve van 2 sorozat, amik tökéletesen bemutatják egyrészt a 70/80-as években kialakuló amerikai pornóipart, ez a Fülledt utcák (the Deuce) (S01-03), amit a Drót és Treme szerzője, David Simone jegyez, illetve a Kurtizánok kora (Harlots) (S01-03), ami a 18. századi Londont mutatja be ebből a szempontból.

Nèzd meg a K1-et meg a K2-őt, jobb nem jutott eszembe. Mára ez nagyon más világ lett. (Szerencsère!!!)

Hello! Láttál-e jó filmet, ami "szexmunkás" lányokról szól és hiteles? (nem a Pretty Woman-re gondolok ;)))

Ez annyira csodás elemzés, hogy alig merek megszólalni. Nem is láttam mindegyik epizódot. Némelyiket viszont többször is, ilyen értelemben alien-film rajongó vagyok.
De. A második rész, a bolygó neve halál nem jó sci-fi. Jó film, de nem jó sci-fi. Egy közönséges kommandósfilm. Na jó, nem közönséges, mert Cameron mégiscsak egy zseni, és a karakterek is remekül eltaláltak és eljátszottak, a történet is izgalmas, élvezhető. De mint sci-fi, semmi új ötlet sincs benne. Talán az exoskeleton, amelyben Ripley harcol az anyakirálynővel, de meglehet, hogy az sem eredeti ötlet volt (mint ahogy Bishop késes jelenete sem). Az első rész bevált kliséi ismétlődnek, a sikeresebbek felnagyított, látványosabb formában (pl. anyakirálynő, visszaszámlálás, védendő gyenge lény), a többi kissé kötelességszerűen (gubók, vicsorgó alien). Sok benne a "na, most az jön, hogy..." jelenet, és Burke lelke is nyitott könyv.
A harmadik rész dettó. A börtönbolygó. Nem kommandósfilm, viszont nettó horrorfilm. Nagyon jól megcsinált nagyon jó film, de új ötlet elvétve. Az idegen lényen kívül semmi sci-fi sincs benne. Néhány szuperközeli jelenet teszi egyedivé, pl. amikor az alien Ripley-t vizsgálgatja. De a befejezés nyílt plágium, majdnem felnevettem: Mi ez, Terminátor-paródia?A Resurrection végre új sci-fi elemeket is hoz, klónok, hibrid, gondolatolvasás, víz alatti menekülés. Az eleje jobb, mint a vége, de ez is jó film.
A Covenant egy fos. Uncsi, kitalálható, és folyton más filmek jutnak az ember eszébe.

"Van a Romulusnak egy frappáns gondolata:

Az emberi szervezet alkalmatlan az űrutazásra, a terraformálásra és a kolonizálásra. Túl törékeny, túl sebezhető, szóval az utóbbi 100 év összes sci-fi filmje, regénye, tanulmánya megy a kukába, és jön a hidegzuhany: satnyák vagyunk."

Zseniális, De:

ugyanilyen sebezhetőek voltunk a Föld bolygón, kardfogú tigris, medve, mamut stb idejèn is törèkenyek, sebezhetőek, satnyák voltunk ès vègül a Föld csúcslènyèvè az ember vált, így nèzve viszont az űrutazás, terraformálás, más világok belakása, meghódítására is simán alkalmas az emberi faj. Nem egy-egy ember hanem maga az összes, a faj. Csoportban, sokaságban van az erő.

Alien Romulus (2024):

Az idén 45 éves franchise hetedik darabja szépen építkezik, ám félúton bátortalan biztonsági játékba csap át, és az indokolatlan fan service-szel, a kellemetlen idézetgyűjteménnyel, valamint a sztori utolsó harmadával végül menthetetlenül széthullik az egész.

Összesen négy univerzális alapigazság létezik ebben a világban: a víz nedves, az ég kék, a nők titkolóznak, igazán jó Alien-filmet csinálni meg baromira nehéz. Sőt, azt kell mondjam, hogy A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál után konkrétan lehetetlen. Ridley Scott eredeti, 1979-es filmje bevezetett minket a kozmikus horror birodalmába, és hátborzongatóan hatásosan vetítette elénk az űr felfedezésének misztikumát, az ismeretlen, szimpla ösztönből adódó borzalommal, középpontba helyezve a tökéletes, áltimét gyilkológépet, akinek létfunkciója épp annyira félelmetes, mint amennyire egyszerű. Megszületik, aztán öl, bármiféle szánalom, empátia és erkölcsi béklyók nélkül, nem kötik gúzsba semmiféle szabályok, csupán szüntelenül szedi áldozatait, egészen addig, amíg meg nem állítják. Nem számít, mivel próbálkoznak ellene, meggyőzni nem lehet, nem érdekli semmi, könyöröghetsz, rimánkodhatsz, menekülhetsz, ő végül úgyis utolér és bedarál.

Tökéletes organizmus – és ilyenformán a filmtörténelem egyik, ha nem a legzseniálisabb idegen lénye. És James Cameron 1986-ban képes volt erre rátenni egy lapáttal. A folytatás már a totális háborúba vitte a nézőt, csillagközi tengerészgyalogosokkal, kerepelő impulzusfegyverekkel, robbanó gránátokkal, hangyabolyként csörtető xenomorphokkal, bazinagy királynővel (btw, a legendás Stan Winston messze legjobb kreatúrája), a szörnyek mitológiájának bővítésével és tökéletesítésével, no meg egy női Rambóval, aki ezúttal nem csak magáért harcol, és akinél ütősebb női főhőst azóta sem hordott hátán a filmipar. Nem ugyanazt adták el újra: és amíg az első rész a sztratoszféráig vitte a lécet, a második epizód még ezt is magasabbra tudta lökni.

És innen már nem volt hova tovább. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a franchise érdemi része itt véget ért, noha sem David Fincher középkori keretek közé szorított túlélőhorrorjával, sem Jean-Pierre Jeunet groteszk, már-már gyomorforgatóan perverz gusztustalanságával nem volt különösebb bajom, de tény, hogy a következő részek már nem tudtak felnőni Scott és Cameron mércéjéhez. Az alkotók mentségére legyen mondva, ez nem mindig rajtuk múlott: ugyanis az Alien-univerzum piszkosul limitált. Ez a franchise a maga félelmetes, nyers, mitikus szimplicitás vértengerében él és lélegzik, amint bonyolítani, magyarázni, megfejteni próbálják (a la Covenant), darabjaira hullik az egész.

Az Alien-filmek nehezen tűrik a fontoskodó, okoskodó süketeléseket (a Prometheus is csak azért tudott nagyot menni, mert bár ugyanabban a világban játszódott, mégis más irányt vett, nem volt hagyományos Alien-mozi), csakis a maga szűk határain belül tud igazán kibontakozni – amiről nem mellesleg az első négy rész (vagy ha úgy tetszik, az első kettő) mindent elmondott, amit csak lehetett. A sorozat legújabb darabja, az Alien: Romulus szám szerint a hetedik felvonás (már ha a két AVP nevű trash-mocskot nem számítjuk ide), szóval mostanra már elég élesek a fogai annak a bizonyos medvecsapdának, miszerint, ha csinálnak egy tettre ugyanolyan filmet, mint az előzőek, akkor az a baj, ha meg valami újdonsággal próbálkoznak, akkor meg az. Az arany középutat senki sem képes megtalálni, főleg a mai berendezkedésben. Nincsenek új Ridley Scottok és új James Cameronok, ha vannak is, ők nem foglalkozni holmi Alienekkel, mert nagyon is tisztában vannak bele, hogy ez már veszett fejsze nyele. És hogy Fede Álvareznek, a 2013-as Gonosz halott remake és a Vaksötét rendezőjének sikerült-e életet lehelnie a franchise-ba? Nos, igen is, meg nem is.

Meg kell hagyni, a Romulus világépítése és atmoszférateremtése közel jár a csillagos ötöshöz. A Weyland-Yutani egyik isten háta mögötti mocskos és lehangoló bányászkolóniáján reménytelenül tengődő csapatán keresztül (élükön a film final girljével, Rainnel) szépen vezet be minket az események sűrűjébe, szépen skicceli fel a karaktereket, remekül vegyíti a friss elemeket a régi, old school rajongók szívét megdobogtató tulajdonságokkal – legalábbis egy ideig. Jó néhány dolog van ugyanis a Romulusban, amit így, ebben a formában eddig még nem láthattunk egy Alien-filmben, értve ezt a távoli jövő társadalmi rendszerére, vagy az arctámadók metodikájára, és persze a xenomorphok különböző fejlődési szakaszaira, melyek bármiféle rombolás és károkozás nélkül teszik hozzá a magukét a sorozat világának mítoszához.

A készítők rendesen áldoznak a fan service atyaúristenének oltárán, a retrofuturisztikus dizájn, a hangeffektek, a fények mind-mind a régi részek feelingjét igyekeznek visszahozni. A kietlen hajótesten kimérten, óvatos léptekkel haladó főszereplők látványa A nyolcadik utas: a Halált idézi fel, a történet második felében alaposan felpörgő tempó, a kissé átfazonírozott impulzusfegyverek A bolygó neve: Halál csihipuhijainak érzetét keltik, a barnás színvilággal, a Reneszánsz űrállomás lepusztultabb szegleteivel pedig A végső megoldás: Halálra utalgatnak. És valahol itt kezdődnek a problémák. Van a Romulusban minden, akár egy salátában, és bár a feszültségkeltés, a vagány shotok, a pulzusunkat megemelő jelenetek és persze a gore összességében megteszi a magáét, idővel az egész film egy greatest hits válogatásba csap át. A film olyan, mint egy tribute-lemez, amelyben különböző előadók játsszák fel vagy dolgozzák át egy népszerű zenekar legnagyobb slágereit, a saját stílusukhoz igazítva.

Nem mintha meglepő lenne, hogy végül Álvarez is ezekhez a mára már tényleg kikophatatlan trendi eszközökhöz nyúlt. A fan service abszolút virágkorát éli, a modern filmesek mesteri módon követik a múltidézés szabálykönyvét, mintha külön kurzuson tanítanák azt. A profit maximalizálása érdekében 20-30-40 évvel korábbi karaktereket hoznak vissza, sőt, konkrét jeleneteket forgatnak le újra, szóval a Romulusban is ámulhatunk, hogy „juj, a fekete robot ugyanazt mondta, mint Ripley A bolygó neve: Halálban”, „huh, ez az android ugyanúgy néz ki, mint Ash” (ebben az esetben annyira gány lett a CGI, hogy az már-már hullagyalázásnak is elmenne), „ááá, ez ugyanolyan mozgásdetektor, mint az első részben”, „váó, best Alien movie of the century”, taps-taps. Ennyi elég, ennyi kell.

Illetve ez nem egészen igaz, mert Álvarez a sztori utolsó harmadában rájött, hogy nem intézheti el az egészet annyival, hogy csak szimplán csinál egy Alien-filmet, mert ha így történt volna, akkor ahhoz a verzióhoz lyukadnánk ki, amiről fentebb is szó volt. Ezért a fináléban bevet egy érdekes csavart, amiről valószínűleg még sokáig fognak vitatkozni a rajongók, mindenesetre hiába próbálkoznak, nem érik el vele a kívánt hatást (gondoljunk bele, hol van ez az első felvonás mellkasrobbantójához, vagy a második epizód királynős antréjához képest), és ezzel pontosan a másik halmazba esik. Ezen a ponton pedig menthetetlenül széthullik az egész film.

És még csak nem is kizárólag arról van szó, hogy minden a készítőkön múlt volna, mert ők megtették, ami tőlük telt. A stábon látszik, hogy igazi Alien-rajongók, látszik rajtuk, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, javarészt a számítógépes trükköket is mellőzték (igaz, ennek megvan az a hátulütője, hogy a lények döglesztően lassúak és körülményesek, mi több, néhol inkább barátságosak, mint félelmetesek), tehát igen, kihozták magukból a maximumot. De ennél többet ebben a franchise-ban már nem is nagyon lehetet elérni. Így hetedjére (vagy ha úgy tetszik, kilencedjére) aki még csodát tud művelni ezzel a névvel, az utána rögtön mehet Pepsivé változtatni a Coca-Colát, visszaadni a vak ember látását, véget vetni a háborúknak, és elhozni a világbékét.

Van a Romulusnak egy frappáns gondolata (amit egyébként összefüggésbe is hoznak a Prometheussal), miszerint az emberi szervezet alkalmatlan az űrutazásra, a terraformálásra és a kolonizálásra. Túl törékeny, túl sebezhető, szóval az utóbbi 100 év összes sci-fi filmje, regénye, tanulmánya megy a kukába, és jön a hidegzuhany: satnyák vagyunk. De persze a génjeinkben van, hogy az eget bámuljuk, mindig többet akarunk, mindig messzebbre tekintünk, istent szeretnénk játszani, aztán a végén hiába akarunk valamit, a végén úgysem az lesz, amit eredetileg szerettünk volna. A kísérleti patkány úgyis elpusztul, a nő meg úgyse fog tökéletes übermenschet szülni. Ám ez nem állít meg minket, és ezzel el is jutunk az Alien-filmek örök alaptételéhez: játszunk a tűzzel, ami folyton megéget minket, de azért újra meg újra a lángok közé dugjuk a karunkat, hátha ezúttal másképp lesz.

Ha a filmek karakterei nem is, Hollywood végre levonhatná ebből a tanulságot. El kellene már engedni ezt a franchise-t. De tényleg.

6/10 (imdb: 7,2/10)

Mégis sikerült

https:/youtube.com/watch?v=kbF1Lt1PKTU&si=lg8OgsF7RfnNqbI4

A szólás szabadsága címen a you tube-on bővebben Puzsér és Farkas Attila beszél a filmről és hozzá kapcsolódóan az Ő stílusukban.
A linket nem sikerült bemásolni.

A következő kritika annyira tetszett, hogy nem nyúlok bele, egy az egyben bemásolom. A dokufilmről elöljáróban annyit, hogy én mindenkinek kötelezővé tenném a megtekintését, mert tökéletesen mutatja be azt, ami nálunk is van, "csak" kevésbé felturbózva.

"Elégia tortákkal – Amíg még nézhetjük

Vinay Shukla Amíg még nézhetjük című filmje egyszerre fojtogat és felráz. Az elementáris hatást pedig egy makacs és igaz ember harcának bemutatásával éri el.

Az objektivitás az egyik legnehezebben meghatározható fogalom. Nagyjából ugyanannyira, mint amennyire lehetetlen adekvát módon leírni egy (dokumentum)film valósághoz való viszonyát. Mióta világ a világ, és mióta (dokumentum)filmeket készítenek emberek. Csak sejteni lehet, hogy Vinay Shukla filmjének mely jelenetei megrendezettek (nagyon csekély lehet a számuk, ha van benne egyáltalán ilyen), és mely szcénáit és miképpen befolyásolta a – láthatóan – maroknyi stáb jelenléte. No, meg a valóság minden képzeletet felülmúlóan abszurd és ijesztő történései.

Nem véletlenül fogalmazok ilyen óvatos(kodó)an. Az Amíg még nézhetjük elsőre úgy hat, mint egy esetlegesen felvett, majd gyorsan összedobált, többször rejtett kamerás esztétikát is használó amatőrfilm. Ez a benyomásunk azonban néhány perc alatt semmivé lesz, és képről képre értjük meg az alkotói koncepciót.

A kihagyásos szerkezet, a fontos információk visszatartása pedig végig gyomorszorító bizonytalanságban tart minket.

Pont, mint egy háborúban. Vagy pont, mint mikor békeidőben vagyunk megfosztva a szabadságunktól. Pont, mint Indiában.

Ami a klasszikus hármas egységet illeti, az ottani aktuálpolitikában kevésbé jártas nézők számára csak a hely biztos: India. A történések pontos időpontja végig kimondatlan, de ha a film megtekintése előtt utánanézünk, megtudhatjuk, hogy 2019-ben járunk. A tulajdonképpeni cselekményt egy független televíziós újságíró, Ravish Kumar nyomasztó hétköznapjaiból kiragadott pillanatképek adják. Drámai ereje pedig elsődlegesen azok szoros egymásutániságában rejlik. Amitől Kumar napjai nyomasztóak, az Shukla filmjének valódi belső lényege. A 4-5 évvel ezelőtti (és persze mai) India egyik sajnálatos jellemzője a sajtószabadság szinte teljes felszámolása Narendra Modi miniszterelnök és kormánya által. „Főhősünk” az NDTV India nevű televíziós csatorna szerkesztő-műsorvezetője, később stúdióvezetője, majd igazgatója, egyszóval arca, szíve-lelke. A médium első frontvonalában naponta szembe kell néznie a megfélemlítéssel, a fenyegetésekkel, a kormányzat alattomos, jogszerű eljárások mögé bújtatott intézkedéseivel. Modi és apparátusa módszeresen építi le, szalámizza fel azon kevés csatornát, amely objektív igyekszik maradni, netán kritikát fogalmaz meg a vezetés döntéseivel, ideológiájával szemben. De Kumar és egyre fogyatkozó csapata a végsőkig, és még azon túl is kitart. A profetikus vonásokkal bíró makacs vezető vértelen szabadságharcával saját épségén túl családja biztonságát is kockáztatja.

Mi, nézők Kumar szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az NDTV kormányzati szervek általi megsemmisítését – elemi erővel megjelenítve. Miközben a tévés lelkiismeretesen és magas színvonalon végzi napi munkáját, a (sajtó)szabadságért folytatott harcában egy egyre magányosabb partizán benyomását kelti. Elemző műsoraiban fontos problémákra próbál rámutatni, míg odakint mindennaposak a terrorcselekmények és a lincselések. Shukla alkotása párhuzamba állítja az indiai nemzet irtózatos belső feszültségét és vesztébe rohanását a főszereplő és csapata ellehetetlenítésének tragédiájával.

Kumarék kálváriája egy töredékes szerkezetű, térben is időben is bakugrásokkal operáló epizódfüzér, mely mindenféle hatásvadászat nélkül éri el, hogy a szenvedő félhez hasonló klausztrofób érzelmi és lelkiállapotba kerüljünk. Ravish Kumart a kívülről rázúduló gyűlöletcunami és a folyamatosan „fogyó levegő” mellett még egy folyamat nyomasztja: csapatának belső szétesése. A bajban az ember körül törvényszerűen eltűnnek a korábban hű társak is. Az NDTV-nél kedves szokás, hogy mikor egy kolléga elköszön a kollektívától, közös tortaevéssel, látszólag vidám beszélgetéssel teszik egymásnak könnyebbé, vidámabbá az elválást. Shukla filmjében egy idő után csak úgy sorjáznak a tortázások rövid jelenetei. A sütiszeletek egyre bágyadtabban hullanak a papírtányérokra, végül pedig, a vezető producer felmondásakor már csak használaton kívüli írólapokon landolnak.

És már villa nélkül fogyasztják el őket. Számos megindító és torokszorító momentumot citálhatnék még ebből a – dokumentumfilm létére – szikár drámából, de egyet még mindenképpen felidézek. Az egyik leglíraibb jelenetben Kumar egy telefonnal felvett videót néz, melyben kislánya éppen szolmizál, és arra tanítja őt, hogy ahhoz, hogy szépen énekelhessen, először fel kell készíteni a hangját. Tűpontos és csodaszép allúzió arra, mely főszereplőnk elveszettségét, tanácstalanságát jelzi. Azét, aki nem találja a hangját, nem tudja, hogyan tovább. Ezekkel és ehhez hasonló pillanatokkal Shukla eléri a bravúrt, hogy filmje rögrealista elemek, eszközök használatával megrázó költészetet teremt a vásznon.A mai India valósága pedig, melyből fenti rögrealizmus eredeztethető, helyenként a legvadabb szürrealizmust is felülmúlja. A Narendra Modi által vezetett országra sok-sok éve jellemző a kettészakítottság, egyenlőtlen eloszlásban, hiszen a kormány „hivatalos” szócsövei a másként gondolkodókat vagy kritikát megfogalmazókat, ahogy Kumar meg is fogalmazza: „eleinte Pakisztán-pártiaknak bélyegezték”, mely egyúttal a hindu-iszlám ellentét szítását és fenntartását is jelenti. A felülről kreált álproblémák természetesen a valódi gondok elfedésére szolgálnak.

Megint csak Kumar egyik filmbéli monológjából idézve: „A nacionalizmus édes illata elnyomja a valóság keserű bűzét.” A nyomor, a szeméthegyek, az elképesztő mértékű munkanélküliség – hogy csak néhányat említsünk – nem tartozik a kormányzati hírcsatornák kedvenc témái közé.A film elkészültének évében – néhány méregerős képkockán fel is idézik az alkotók – Pakisztán és India konfliktusa a háború kitörésével fenyegetett. Történt ugyanis, hogy Pulwama körzetében, Dzammu és Kasmír indiai fennhatóság alá tartozó oldalán egy öngyilkos terrortámadás zajlott le. Pakisztán ekkor ezt elítélte, de egy pakisztáni székhellyel rendelkező terroristacsoport, a Jaish-e-Mohammed elismerte a támadást, amire válaszként India légicsapásokat hajtott végre a csoport balakoti létesítménye ellen. A művelet során a pakisztáni légierő lelőtt egy indiai vadászgépet, a pilótát pedig elfogták, de a pilóta elengedésével enyhült a konfliktus. A balakoti hadművelet után Modi miniszterelnök népszerűbb, mint valaha. A keménykezű vezető újraválasztása után szinte rögtön folytatódik az NDTV elleni propagandahadjárat. A tévé két vezetőjét, Prannoy Royt és Rdhika Royt letartóztatják, majd a gazdasági szankciók miatt a tévé épülete egy teljes emeletet elveszít. Beszédes és szívszaggató pillanatképeket látunk a bontási munkálatokról. A szabadság egyik utolsó bástyája, mint valami málló viskó…

Ám a szakma válasza szinte minden addigi csapást elfeledtet Kumarral: Ramon Magsaysay-díjat kap. Ez Indiában az újságírók egyik legmagasabb szakmai és erkölcsi elismerése. Ahogy a film a laudációból egy megható jelenetben idéz: „Bátran kiáll az igazságért, a méltóságért és a függetlenségért, és meggyőződése, hogy tiszteletet parancsoló hangot kell adnia az elnyomottaknak.”

Az NDTV azóta is létezik, és folytatja harcát, még ha Kumar filmbéli – és egyben valós – csatáját el is veszítette a hatalommal szemben. A filmből ugyan ez már nem derül ki, de Ravish Kumar ma erősebb hanggal és nagyobb táborral bír, mint valaha. Választott műfaja földrajzi és intézményes kötöttségeit elhagyta: a YouTube-on érhetőek el az általa készített riportok, beszélgetések. A saját szabadságát tehát kiharcolta, és szabadon küzdhet a saját igazáért, ezáltal pedig az indiaiak igazáért, az elnyomottak igazáért.Vinay Shukla alkotása jóval több, mint a szabadság (egyetemes) deficitjének egy újabb hiteles és megrázó látlelete. Az Amíg még nézhetjük összes erénye világunk legnagyobb tragédiájára, az emberi hataloméhség és hatalomittasság úton-útfélen fellelhető szörnyű következményeire mutat rá."

10/10 (imdb: 8,6/10)

American Horror Story S12 Delicate (spoileres):

Laikusként rettenetesnek tudom csak elkönyvelni a szezont. Az egyik legjobb szezonnak indult, de a ranglista másik végét közelíti inkább. A legjobb, hogy végre megkaphattuk azt, amit eddig vártam az AHS-től: érthetőséget. Tudom, a sajátosságai közé tartozik az abszurditás és elborultság, de ezt megfelelő történetkezeléssel is elő lehet adni. Itt a lineáris, egyszerűsített sztorival működött, mi több, remekül állt neki a karakterek kis létszáma is, de a kezdeti erősségét túlnyújtotta, az utolsó pillanatokban pedig rádobott egy lapáttal, hogy még gyengébbnek érezhessük.

Volt egy remek alapunk a mindenre vágyó főszereplőnkkel, a színészileg meglepően ügyesen szereplő Kim Kardashianunk, ígéretes, de sejtelmes alapunk és a biztató letisztultság. Ebből lényegében Kim játéka az, ami az évad végéig pozitív tudott maradni, meg néha érkezett mellé a tökösség (bocs, utolsó epizódban látottak miatt elég rossz poén), a mosómedve-zabálás például eléggé ütött.

Minden más a visszájára fordult. A sejtelmes alapozás gyakorlatilag 7.5 részig kitartott, addig semmi konkrétummal nem találkoztunk, csak untató jajgatásra Emma Robertstől, akinek karaktere mindig hallucinált valamit … vagy mégsem? Tulajdonképpen most se tudom, mi az igazság mindennel kapcsolatban, hiába próbálta az utolsó rész rohanva megmagyarázni, miket láthattunk.

Merthogy kaptunk boszorkányokat (gondolom? Kántáltak, varázsoltak, de ki nem igazán lett mondva), akikről kiderült, hogy meg akarják teremteni a szuperember faját, aminek segítségével átvehetik a hatalmat a toxikus maszkulinitással teli világ felett (szerintük megmentést jelent ez), így alakult, hogy az ősboszorka (Kim) gyermekét (Dex) és barátját (Anna) összekötötte, hogy aztán legyen egy gyerekük az ő petesetjével, hogy 75 százalékban az ő gyereke legyen a tökéletes szörny.

Talán ez volt a legnagyobb fordulat, de annyira pörgetni akarták, hogy pillanatnyi időnk volt csak meghökkenni rajta. Minden, amit az utolsó két részben írtak, egészen más körítést érdemelt volna, legyen az a random csók a két hölgy között, ami persze tudjuk, hogy a pecsétet jelenthette, de semmilyen módon nem támogatták a nézőt, hogy ezt gondolhassa. Mondhatjuk viszont azt is, ahogy az utolsó pillanatban megjelent a halott ex-feleség szelleme, aki megtanította gyorsan Annát a gonosz elűzésére, így az övé lehetett az Oscar-díj is, a szörnyből emberré változott gyermeke. Meg Hestia ereje? Én is csak pislogtam, amikor a rész után felülve, semmit nem értve rákerestem, mi is történt, s akkor derült ki, hogy Hestia erejével űzték el az ősgonoszt.

Az a legnagyobb bajom az évaddal, hogy túl sokáig topogott magában, hogy aztán a végén a nagyon kevés puskaporával lőjön egy szánalmasat. A lassúság eredményeképpen pedig az eleinte imponáló jellemvonásait egyre nehezebb volt elviselni (Emma Roberts is látszott, hogy szenved a szerepben, mert egy adott ponttól semmi újat nem tudott mutatni, egyszerűen fárasztó volt látni, ahogy vergődik szerepében), a magyarázatokat elegánsan elhagyta és nem fektette le világának szabályait. Nagy kár érte, mert remekül indult.

4/10 (imdb: 5,5/10)

Hatalmas köszönet a gyors èrtèkelèsèrt. Sajnos hasonló betegsègekkel küzd a sorozat mint a trónok harca utolsó kèt èvada. Lassabban kèszül, ülnek rajta, kevesebb rèsz lesz, nèhány karakter kiaknázatlan. Nekem az utolsó Stark intrikussága nagyon hiányzott, benne több lett volna mint hogy nyalizik a lebènult királynál. Ennèl komolyabb intrikus az előre jutásban. Ez ilyen HBO specifikusság úgy látszik. Daemon karaktere is altatva. Ami hiányzik mèg: a többi család, pl Starkok, Baratheonok, Lannisterek beemelèse. Epizódszereplők. Ennyire a Targaryenekre fókuszálni azèrt hiba.

Sárkányok háza S02:

Közel két évnyi pihenő után visszatértünk Westerosra, hogy megnézhessük ezúttal milyen kalandok várnak ránk. Szerintem többek nevében beszélhetek, hogy ha azt mondom az első szezon nem kevés meglepetéssel szolgált, ugyanis visszahozta azt, amiért sokan megszerettük George R. R. Martin világát. Továbbá minderre rátett jó pár sárkánnyal ami érthető, elvégre nem véletlenül hogy a sorozat rájuk, pontosabban a Targaryenekre fókuszált. Az előzeteseket látva pedig bőven volt alapunk arra, hogy izgalommal üljünk le a képernyők elé. Csakhogy az idei évad messze alul marad a két évvel ezelőtti elődjével szemben.

Bár a könyv kronológiai eseményeit nagyjából követték egy-két kiegészítéssel és eltéréssel, mégis nagyon hiányoztak az igazán komoly történések az évadból. A 4. résszel elértünk a csúcsra, amit követően megkezdődött a következő etapra való felkészülés – egy átvezető évadot eredményezve. Ami a pillanat hevében sosem nagy kedvence senkinek sem, kifejezetten mert megint legalább két évet kell majd várni a folytatásra.

Lényegében az első rész pontosan ott indul, ahol az előző évad véget ért. Rhaenyra szeretett fiát, Luceryst gyászolja, akit Vhagar és annak lovasa, Aemond ölt meg. A gyász könnyen magával ránthatná a törvényes királynőt, ám a hozzá közel állók kihozzák ebből az állapotból. Már csak a bosszú és esetleges háború kirobbantása is elégtétel lenne számára, amit férje, Daemon el is indít azzal, hogy elégtételt vesz mostohafia haláláért. Innentől az évad eleje egy amolyan adok-kapokba megy át, vagyis amint az egyik fél megöl valakit, a másiktól azt ő maga is visszakapja. Később pedig a hadsereg toborzása a cél, hogy aztán megvalósuljon a Sárkányok táncaként ismert háború, ám megnyugtatok mindenkit, hogy ez nem valósul meg.

A legérdekesebb, hogy hiába próbálok arra törekedni hogy spoilermentesen meséljek a legújabb évadról, igazából nem is nagyon tudom mi lenne az, ami úgy igazán elrontaná az olvasó élményét, miközben nézi ezt a nyolc részt. És pontosan ez a legeslegnagyobb hibája a szezonnak, hogy olyan igazán lényeges dolgok nem is nagyon történnek benne. Jelen kritika megírása előtt pár nappal daráltam le az epizódokat, mégis alig emlékszem, hogy mit láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy azok az események, amik úgy igazán előre viszik a sztorit és tényleg izgalmasak, azok rendszerint az utolsó húsz-tizenöt percben történnek. Addig pedig lényegében egy helyben állunk és nézzük ahogy szereplőink hogyan próbálják kitölteni a már közel egy órányi játékidőt.

Eközben ráadásul nem is érződött, hogy különösebben érdekelték volna a készítőt a rövid, 8 résznyi mennyiségből eredő korlátok és, hogy igyekezett volna mindent nagyon fókuszáltan tálalni. Ez legfőképpen a Daemon-os (Matt Smith) szálon érződött, aminek a tálalása még a legjobb indulattal is csak azzal magyarázható, hogy az írók nagyon félreértették miért is lett akkora nagy kedvenc az új fehérhajú sárkánykirálynőnk nagybátyja/férje. Tagadhatatlan, hogy valahogy el kellett dönteni mit is kezdenek a megzabolázhatatlan harcossal egy ennyire kiélezett konfliktus alatt. De ezt lehetett volna sokkal rövidebben is.

Karakterek tekintetében egyértelműen a Rhaenyra-t alakító Emma D’Arcy emelkedik ki főszereplőként. Kezdetben igyekszik apja nyomdokaiba járni és nem akar senkit se belekeverni a készülődő háborúba. Minél inkább el akarja odázni a választ egykori barátnőjének, Alicenték ténykedéseire. Az korábbiakban megszokott ármánykodás mellé azért némi propaganda is belekerül, elvégre a feketék és a zöldek is azon igyekeznek Királyváron belül, hogy a saját oldalukon tudják a népet. Ebben Rhaenyra-nak Misarya segít, aki a Harrenhalban ténykedő Folyami Alys-szal messze az évad legérdekesebb mellékszereplői.

Az pedig tényleg a csúcs, hogy információim szerint lett még volna két epizód, amit ha minden igaz a múlt év végi hollywoodi sztrájk miatt, költséghatékonysági okokból nemes egyszerűséggel levágtak. Ehelyett pedig kaptunk egy közepesnek is alig mondható folytatást, ami alaposan visszavett a széria iránti rajongásomból. Nagyon kíváncsi leszek, hogy két év múlva milyen harmadik szezont kapunk, mert ez így önmagában nem elég. Persze a látvány elképesztő és ezúttal valóban megtapasztalhattuk azt, hogy milyen brutális fegyverek a sárkányok, amik már-már egy atombomba erejével rendelkező haderőt képviselnek.

A zenében Djawadi továbbra is fantasztikus, valamint az új opening is rendkívül érdekesre sikerült, amivel végre kiléptek a megszokott, épület kiemelkedős nyitányból. Itt azonban minden eltörpül ahhoz képest, hogy egy hihetetlenül üres, unalomba fulladó történetet kaptunk. A színészek hozzák a kötelezőt, de egy épkézláb forgatókönyv nélkül nem igazán tudják tartalommal megtölteni Martin világát és elérni azt, hogy tűkön ülve várjuk azt, hogy miben csúcsosodik ki az a temérdek dolog, ami az évadzáróban elindult.

7,5/10 (imdb: 8,4/10)

Szerintem meglepő lesz a következő értékelés, ez a pillanat is eljött. Alapból irtózom az animetől, nem az én műfajom, és ehhez rendkívül sokáig tartottam magam, bár az utóbbi időben egyre erőteljesebb nyomás jött a barátnőtől, hogy nézzek már meg egyet. Nagy nehezen végül beadtam a derekam. Nos annyit írhatok, hogy leültem a következő sorozat elé, és gyakorlatilag nem tudtam felkelni, le kellett darálni, mert egyszerűen zseniálisnak találtam. Kb csodálkoztam magamon, de mégis.

Frieren, Beyond Journey’s End S01

Avagy mi történik azután, hogy a klasszikus fantasy hőscsapat legyőzi a nagy gonoszt, ezáltal megmentve a világot?
(Próbálok spoilermentes lenni, amennyire lehetséges.)

Már rögtön az évad elején rendesen kihasználja a sorozat az ebből fakadó lehetőségeket, sokszor szívszaggató módon szembesítve minket azzal, hogy milyen is lehet halandók között mozognia egy hétköznapi szemmel közel halhatatlan személynek. (Annyi spoiler elengedhetetlen, hogy egy fantasy világban vagyunk, ahol az elfek (mint a főhősünk) gyakorlatilag halhatatlanok az emberekhez képest.)

A 28 rész első felének jelentős hányadát azzal töltjük, hogy valahogy megérthessük főhősünk, Frieren (Atsumi Tanezaki) lelki világát. Ami a varázsló nem hétköznapi létezéséből következőleg koránt sem megszokott, viszont baromi hiteles és érthető. Frieren hosszú létezése miatt kicsit kívülről tekinti az eseményeket, inkább saját érdeklődésből és szórakozásból vonódik be világmegváltó történésekbe. Szerencsére érthető közömbössége már elejétől fogva keveredik gyermeteg viselkedésével és furcsa szokásaival, egy baromi érdekes főszereplőt tárva elénk. Akit mellesleg pont olyan életszakaszában követhetünk, amikor viszonylag jelentős változásokon megy keresztül. A történet idővonala és játékidő szempontjából is lassan, ámde hihető módon.

Főhősünk hosszú életének köszönhetően a 28 rész alatt egész sok év telik el, amely során több visszatérő karakter is be -és kilép a porondról, minden szempontból jelentős változásokon keresztülesve. Ezek a sokszor csak háttérben érzékelhető történések fantasztikus világépítést eredményeznek, az idő múlásának megjelenítésével egy élő és lélegző világot tárva elénk. Amihez a látható események is sokat asszisztálnak, hiszen Frieren hajlamos elidőzni egy-egy helyszínen éveken keresztül is, amely lassúsággal ellenben koránt sem érződik vontatottnak a sorozat. Rendszeresen láthatunk nagyobb időket felölelő montázsokat, illetve társakat maga mellé szedve főszereplőnk lusta ráérős tempója sokszor egészen humoros módon kerül felgyorsításra. Remek összjátékot eredményezve főbb karaktereink között.

Ez nem csak annak köszönhető, hogy főhősünk karaktere szuperül megírt, hanem mert szinte minden egyes mellékszereplő is hasonló szinten mozog. A rövidebb-hosszabb ideig feltűnő utazótársak mindegyike megbillent valamit Frieren-ben, hogy aztán folytassák maguk útját ebben a sokszor látott, de mégis érdekes világban. Van célja az történetnek, de pont annyira fontos a végpont, mint amennyire főszereplőnknek. Így pedig a nézőnek meg kell szoknia, hogy itt vannak letérések a fő ösvényről. Sőt, igazából mások sincsenek. De ezek a mellékvágányok azok, amik végső soron igazán számítanak, hiába van itt-ott megtoldva lenyűgöző módon kivitelezett izgalmas küzdelmekkel is a sorozat. Ugyanis bár elsősorban egy merengő karakterdráma ez az anime, amikor látványban oda kell tenni, nagyon odatesznek a készítők. Szinte meglepő módon, mert egy ilyen történet még akkor is élvezhető lenne, ha akciójeleneteiben kicsit gyengébben muzsikálna.

Ezenkívül csodálatosan szép és látványos ez a sorozat, miközben egy percre sem unalmas. Hiszen a világ érdekes, főhősünk szempontja nagyon hitelesen van megjelenítve, s még humor terén is kifejezetten erős a történet. Az egész reflektív, ráérős tempója pedig segít gondolkozni azon, hogy mik is a fontos dolgok az életben, egyszer sem kikerülve annak a megmutatását, hogy különböző utak mégis milyen jó, vagy éppen rossz kimenetelhez vezethetnek. Folyamatos mélabús aláfestő hangulatot eredményezve, aminek Frieren lassú fejlődése miatt mégis van egyfajta vidám tónusa.

Mindezek egy nagyon szerethető animét eredményeznek, ami még mostani szemmel nézve is iszonyat minőségi kivitelezésnek örvendhet. Türelem kell hozzá, mert a fókusz nem a külső, hanem a belső utazáson van. Az évad második fele egy szinte sehonnan előhúzott Mage Tournament Arc, ami egy időre elfeledteti hova is tartanak hőseink. Ami végső soron nem is számít, de ennek a lassú figyelemzavaros hozzáállás is el tudom képzelni, hogy egyeseknél kiüti a biztosítékot. Nehezen, de meg tudom érteni. Viszont mást nagyon nem tudok felhozni az animével szemben, mert annyira élvezetes utazás volt ez a 28 rész, hogy nagyon kellemes érzés volt ebbe a világba visszatérni.

A sorozat hiteles és humoros módon képes bemutatni egy amúgy koránt sem hétköznapi személy életét és belső világát. Teljes szívvel ajánlom ezt a történetet, mert egy olyan alkotás, ami még a nem anime rajongókat is képes szórakoztatni és lekötni.

10/10 (imdb: 8,9/10)

Èrtèkeld helyette a Sárkányok házát, második èvad, picit kikupálódott a sorozat.

Az Acolyte-ról ne várjatok értékelést, mert egy fél részt bírtam belőle nézni. Gondolom nem mondok nagyot azzal, hogy sikerült tönkre vágni az egyik legnagyobb brandet valaha. Köszönjük Disney. A jó édes...(Inkább újranézem a rossz osztagot, hogy ro*adnátok meg.)