Filmfanatikusok hozzászólásai

Twin peaks (S01-02)

Van egy bizonyos életkor, ami felett fogalom ez a sorozat, ami kiválóan reprezentálja Frost és Lynch egészen elképesztő tehetségét, különösen utóbbi munkásságába szépen beleillik. Ha sorrendben haladunk, akkor a 2 évad után jött a film, majd jóval később (2017) egy harmadik, lezáró évad. Ez utóbbiakat külön tárgyalnám, szerintem világos lesz miért. Eme kis bevezető után vágjunk bele.

1990. április 8-án került adásba a Twin Peaks. Az a kultsorozat, aminek olyan vége lett, hogy addig ilyen befejezéssel még sosem találkoztunk, vagy inkább csak azóta sem bírtuk feldolgozni.

Talán porosnak tűnhet a Twin Peaksről okfejteni, de tényleg azon kultsorozatok közé tartozik, amik meghatározták ezt a szakmát, amiből mind a mai napig táplálkoznak az utódok egy egy szeletet kiszakítva. Az a fajta örök klasszikus, amitől a néző tényleg azt érzi, hogy megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt. Feldolgozhatatlan.

Nem hiszem, hogy tudnánk bármi újat mondani a sorozatról és nem is kell, de azt nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire lenyűgöző és örök kérdés marad, hogy ebben a hatalmas komplexumban hogyan bírnak működni a részletek. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et. Nagyon különc mégis hamar kultfigurává vált. Olyan mozijai tették világhírűvé, mint Az elefántember, a Kék Bársony, a Dűne, a Straight Story vagy éppen Mullholland Drive. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot.

Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni; az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. Sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát rendezéseiben, ami szerinte kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a filmek ne legyenek azok. Elmondása szerint a legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.

Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happy endek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és nem érdeklik a filmes elvárások, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amíg be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival.

A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy rajzfilmben. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz) is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt a rendezőnek. Ha azt gondolod, hogy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.

Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher Kártyavára majd később Mindhunterje vagy Frank Darabont The Walking Dead szériája. Persze nem volna igazságos, ha csak Lynch-et emelnénk ki és nem említenénk meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikor is könnyen jött a múzsa csókja, hogy kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer – Ben Horne). És így kezdődött minden…

Storyline-nal szolgálni felesleges lenne. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézen fogva, ahol mindenkinek van valami igazán furcsa története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. És minden jelentben tüzes-vassal égetik a fülünkbe Angelo Badalamenti jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyes-pitéjének ízét.

Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy FBI ügynök érkezik Dale Cooper (Kyle Maclachan) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és mindenki legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet köd borította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve.

A sorozat rengeteg szereplővel dolgozik, mindegyikük meghatározó a történet szempontjából; például Josie, az özvegy drámakirálynő, aki Pete-tel és sógornőjével él. A sógornő a helyi szállodatulajdonossal csalja férjét, aki a halott lányt is ágyába csábította. A szállodatulajdonosunk lánya, Audrey (Sherilyn Fenn), eléggé rágerjed Cooper ügynökre. De ott van Shelly (Madchen Amick) aki osztálytársa volt Laura Palmernek és boldogtalan házasságban él férjével, akit a helyi focicsapat alfahímjével csal. A fiú apja épp olyan különcnek számít a városkában, mint a Log Lady (Catherine E. Coulson), aki minden jelenetben babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.

A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissen szabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi ‘képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért’ autószerelővel, Eddel. Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra kamaszlánynak képzeli magát. Rá is mászik James-re akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és még mindig reménytelenül szerelmes a meggyilkolt lányba, akinek az apja képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég betekinteni a rendőrőrsre és végignézni Lucy és Andy vívódásait. És közben olyan zseniális szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny női ruhában segíti a nyomozást.

És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk, hogy egy sci-fi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol fekete humor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) piros ruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban.

A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a Twin Peaksnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik belőle a mai napig.

A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe, például a seriff segédje, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát vagy amikor egy láma besétál Cooper arcába, felejthetetlen. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.

Az 1. évad jól megérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes 2. évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok és maga a nagybetűs GONOSZ.

És akkor az utolsó részben, amikor már minden romokban hever, akkor Cooper ügynök visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehéz bordó függönyök és a fekete-fehér cikkcakkpadló kereszttüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a Milói Vénusz labirintusa, a villódzó fények és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja harcát az emberiség nevében. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.

Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost művészete, a Twin Peaks pontosan ilyen. Órákig lehetne beszélni vagy elemezni, de kétségkívül ez volt a legjobb sorozatkísérlet, amivel valaha dolgunk volt. Egy dolog biztos csupán, Laura Palmer halott, minden más csak közjáték és találgatás, abból viszont a legélvezetesebb.

10/10

folyt. köv.

Mildred Pierce (1945)

A film noirok királynője

Az egész műfaj egyik legmeghatározóbb filmje a Kertész Mihály rendezte Mildred Pierce, de azon belül az ún. női vagy feminista noirok első számú alkotása. A noirok sajátossága, hogy sokféle műfajt vegyítenek magukban (elsősorban krimit és drámát), de sokszor a thriller és a melodráma irányába is elágaznak. A Mildred Pierce leginkább egy krimi keretbe illesztett családi dráma, pontosabban egy széteső család története, amelyet a címszereplő próbál minden erejével összetartani, de végül mégis tragédiába torkollanak a dolgok. A keretes szerkezet mellett a film fő részét kitevő flashback, a romlott vagy gyenge személyiséggel rendelkező karakterek, valamint a gyönyörű fény-árnyék hatásokkal játszó operatőri munka is erős noiros pontjai a filmnek.

A film bemutatásának időpontja nem tekinthető mellékesnek, ugyanis éppen ezzel egy időben tértek haza a világháborúból a férfiak egy olyan amerikai hátországba, ahol a nők évekig szokatlanul nagy önállóságra tettek szert. Mildred Pierce karaktere pontosan ennek a vetülete: a férje által (egy másik nő miatt) elhagyott nő, hogy el tudja látni két lányát, elmegy munkát keresni, és hosszas teperéssel és kitartással igazi gazdagságra tesz szert a férfiak uralta világban. Csakhogy az érvényben lévő filmes cenzúra, valamint a társadalmi morál nem hagyhatta, hogy egy karrierista nő élete teljesen boldog legyen, így a sikeres karrier ellenpontjaként a nő családi életének kudarcát hangsúlyozza a film. Viszont az nagyon szerencsés része a forgatókönyvnek (és így a regénynek), hogy nem Mildred anyai képességeit okolja emiatt, hanem túlzott szeretetét és jóhiszeműségét. Ami végül oda vezet, hogy egy nő (akkori szemmel) vagy csak sikeres karriert, vagy csak sikeres családi életet tudott építeni, a kettőt egyszerre nem. A film ugyanakkor a férfi karaktereket még gyengébbnek állítja be, mint a nőket: Mildred első férje munkanélküli és elhagyja a családját egy másik nő miatt, Mildred második férje egy unatkozó playboy, aki a nő pénzén él, míg Wally (Mildred üzleti partnere) pedig egy beképzelt alak, aki Mildredet csak egy meghódítandó dolognak látja. Ezzel viszont a film inkább nevezhető amolyan szürkezónás feminista filmnek, vagyis bemutatja a női emancipáció előnyeit és hátrányait is. De a szociológiai elmélkedést kivéve a filmből, a krimiszál önmagában is nagyon izgalmas és csavaros, a film vége teljesen kiszámíthatatlan.

Plusz nem lehet szó nélkül elmenni a színészek alakítása mellett sem, élükön a szerepéért Oscar-díjat bezsebelő Joan Crawforddal, aki ezzel a filmmel új fázist nyitott a karrierjében és még két Oscar-jelölést szerzett a következő években. Kertész Mihály pedig a Casablanca őrületes sikere után egy újabb trófeával bővíthette életművét. Klasszikus filmek, de különösen noir rajongóknak alapfilm, mindenképp ajánlott megnézni.

10/10

(Az HBO minisorozata is nézhető, de az eredeti nyomába se ér.)

Ez régebbi film, de nagyon jó, ajánlom mindenkinek. A film öt, egymástól tulajdonképpen független jelenetsorból áll, melyeket az köt össze, hogy ugyanazon az éjszakán játszódnak az északi félteke öt nagyvárosában, illetve hogy mindegyikben egy-egy taxisofőr, illetve egy vagy több utasa szerepel; a cselekmény minden jelenetsorban a taxis és az utas interakciójából bontakozik ki.https:/m.imdb.com/title/tt0102536/

From (S03)

Azt hiszem, a harmadik évad végére tényleg kijelenthetjük, hogy a Kiút is beállt a be nem váltott ígéretekként elkönyvelt sorozatok sorába. Nem tudom meddig lehet megvezetni a nézőket azzal, hogy egy évadban nyolc-kilenc részen keresztül nem történik semmi, hogy aztán minden információ, csavar, karakterizáció a szezonzáróba legyen belesűrítve, de az biztos, hogy még legalább egy évad érkezni fog, hiszen a folytatás már be van rendelve. Vajon az évadzáró utolsó perces fordulatai után az elégedetlenkedő nézők (akad néhány) adnak még egy esélyt a sorozatnak vagy végképp elengedik?

Mielőtt rátérnék a konkrétumokra, egy kicsit behoznám azt az örök kérdést, hogy mi számít igazán, az utazás vagy a célbaérés? Ez egy high-concept, rejtélyekre épülő sorozatnál elkerülhetetlen kérdés, hiszen van, akit a rejtélyfaktor köt le és azért követi a sorozatot, hogy válaszokat kapjon, mást inkább a karakterek mozgatnak, az ő sorsuk érdekli, az időnként érkező válaszok csak másodlagosak.

Egy ilyen történet szerintem akkor tud jól működni, ha mindkét típusú néző megtalálja benne, amit keres. Ezzel nyilván szélesebb közönséget tud elérni, ami alapvető készítői cél. Viszont ahogy azt az elmúlt 20 évben többször láttuk, ez egy nehéz műfaj, nem véletlen a sok első-második évados kasza, amelyeknél ráadásul többször teljesen megválaszolatlanul maradtak kérdések, vagy olyan válaszok születtek, ami sokaknak nem tetszett.

Viszont, ha még a rejtély megoldása hiányzik is vagy nem nyeri el a nézők egy részének a tetszését, a jól megírt karakterek és az ő útjaik tudnák ezt ellensúlyozni. Nem véletlen, hogy ennyi év távlatából is a Losthoz nyúlunk vissza (inkább pozitív, mint negatív) példaként. Már rég lemondtam arról, hogy egy olyan rejtélyközpontú sorozatot kapjunk, ami megidézi a Lost korai éveit, és bár ehhez a From az első évadban közel járt, mostanra egyértelműen fényév távolságra került.

Nem lenne probléma, hogy kevés (pontosabban az évad utolsó epizódjáig szinte semmilyen) választ kapunk, cserébe rengeteg kérdés merül fel folyamatosan, ha közben a szereplőkkel legalább történne is valami, ami előrébb görgeti a történetet vagy árnyalja a karaktereket. Itt viszont, a karakterizáció teljes hiánya figyelhető meg. A legtöbben teljesen egysíkú szereplők, akik nagyjából kétféle módban tudnak működni miközben ugyanazokat a köröket futják.

Ha pedig nincsenek kellően kidolgozva a szereplők, akkor hiába követem már három éve a történetüket, nem tud különösebben meghatni senkinek a halála vagy fájdalma. Itt jöhetne be, hogy akkor majd a rejtélyek lekötnek, de azok is csak sokasodnak válaszok nélkül. Tökéletes ördögi kör. Bár lehet ez készítői cél, hogy rímeljen a városkára, ahol hőseink rekedtek…

Mindehhez hozzájön, hogy senki nem kommunikál senkivel. Nem ez az első és nem is az utolsó sorozat, ahol ezzel az idegtépő eszközzel próbálják a készítők a feszültséget fenntartani, de amíg, teszem azt egy szigeten szét lehet szórni az embereket és organikusan alakul az, hogy a kis csapatok nem tudnak egymással beszélni, addig egy zárt buborékban, amibe a Kiút szereplői kerültek egyszerűen már komikus, hogy elsétálnak egymás mellett és hallgatnak, mint a sír, miközben (elvileg) mindenki azon van, hogy valahogy túléljenek és hazajussanak.

Ezt a készítők is érezhették, hiszen a fináléban olyan információ-lavinát zúdítottak a nyakunkba, hogy csak kapkodhattuk a fejünket. És mi volt ennek a katalizátora? Az, hogy a karakterek elkezdtek egymással kommunikálni, és nem hagyták annyiban, ha valamelyikük hátat fordított.

Szuper, hogy végre bővült a sorozat mitológiája, ám még jobb lett volna, ha szépen adagolva kapjuk szétszórva a morzsákat az évad közben. Ez így tömény volt és aránytalan. Viszont az epizódvégi cliffhanger egyértelművé tette, hogy ott leszek a folytatásnál, még ha rengeteg fenntartásom is lett mostanra a sorozattal kapcsolatban.

6,5/10 (imdb: 7,3/10)

Ez egy elég érdekes háromperces rövid film:

https:/m.youtube.com/watch?v=lJXaNYTVjrQ&pp=ygUYQXdhcmQgd2lubmluZyBzaG9ydCBmaWxt0gcJCY0JAYcqIYzv

Azért egy idézetet itt hagynék a filmből: "Meg akartam változtatni a világot, és sikerült is. Rosszabbá tettem." Arthur Finkelstein

10 év gyűlölet (megtekinthető a Partizán youtube csatornáján).

Kivételesen úgy ajánlok egy dokumentumfilmet, hogy nincs hozzá kritika. Mert önmagáért beszél. Nézzétek meg.

Na látod ezt én se értem. Azt meg pláne nem, mikor elkaszálnak egy sorozatot, de egy másik társaság folytatja. (Ilyen pl a Warrior) Több olyan sorozat van, amit kifejezetten sajnáltam, pl a Grimm, de az általad említett 1899 is piszok jó volt. Már csak azért se értem a miértet, mert ha a nézettség számítana, akkor pl az American Horror Storynak már rég vége kéne, hogy legyen. De nincs. Ergo nekem továbbra se tiszta, hogy mit miért offolnak.

Kicsit utána néztem: az 1899-et annak ellenére kaszálták el, hogy sokan nézték és a kritikusok is dicsérték. De hát ilyen a netflix.
"During its debut week, 1899 ranked at number two on Netflix's Top 10 TV English titles just three days after its release with 79.27 million hours viewed. The following week, the series remained at the same position and garnered 87.89 million viewing hours.In its third week, the series generated 44.62 million viewing hours, while also holding its position at number two."

A Trónok harca nekem se tetszett. De nem csak a sorozattal van bajom, hanem úgy általában nem szeretem a fantasyt. Ha az 1899-et vagy a Westworldöt folytatnák, annak örülnék, bár erre minimális az esély, mert anno mindkét sorozatot elkaszálták. Sosem értettem, milyen szempontok alapján törölnek egy sikeres sorozatot.
Az 1899-et anno a Collider 2022 egyik legjobb új tévéműsorának nevezte, a MovieWeb pedig az év hatodik legjobb tévéműsorának minősítette. Lehet, hogy nem nézték annyian, mint egy "mainstream" sorozatot, de azért érthehetlen, hogy minőségi sorozatokat csak úgy leállítanak.

Nem mindenkinek jön be a műfaj. Nekem is van nem egy ismerősöm, akit nem érdekel. Mondjuk őket a GoT se érdekli. Nem lehet mindenkinek megfelelni.

Belenéztem (kb 3 percig) majd el kapcsoltam

Szóval állami milliárdok ide vagy oda, ez nem "kurzusfilm", hanem őszinte hőseposz, ami azt üzeni, hogy bár viharos a 21. század, de a nándorfehérvári héroszok miatt igen is büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a csatajelenetek még a GoT kaliberű sorozatokat is túlszárnyalják, akkor főleg egy rossz szót nem szólhatunk a költségvetésre. 9/10 (imdb: 8/10, az utolsó rész konkrétan 9,3-on áll jelenleg...)

Persze összességében Mara és Erzsébet is szerethető karakterek, ahogy a többiek is megkedvelhetők. A Trónok harca Kisujjára emlékeztető intrikus, Cillei Ulrik egy rohadt szemétláda, de realista politikus, akit kiválóan megformál Fekete Ernő, és akit a széria második felében árnyalnak némileg, azaz megmutatkozik, hogy neki is van szíve és az össze tud törni. Hasonló utat jár be Medveczky Balázs Újlaki Miklósa, Hunyadi szerelmi riválisa, aki a széria második felében egyfajta Sandor Clegane-né lép elő, és valószínűleg sok néző szemében nagyot nő. Apropó, szív: nagy piros pont jár az alkotóknak, amiért nem egyszerűsítették le a főellenséget, hanem a lehetőségekhez képest komplexen mutatják be. A szultán örököse, Mohamed nemcsak a hatalomra, hanem apja szeretetére is szomjazik kezdettől fogva, mivel Marának köszönhetően igen korán felfogja a kegyetlen igazságot: ő az öröklési jog szerint egy halálraítélt ember, akit meg fognak ölni, ha az elsőszülött testvére átveszi az Oszmán Birodalom trónját. Ezért számos aljasságot művel, hogy egyrészt apja kedvében járjon, másrészt megmeneküljön és magához ragadja a hatalmat. Mégis van pár jelenete, ami miatt megkedvelhető, amelyben fellép a szadizmus ellen és kifejezi, mennyire tiszteli legfőbb riválisát, Hunyadit. Van egy kegyetlen végrehajtója, a havasalföldi fejedelem fia, Vladut, akin keresztül a sorozat készítői ügyesen belevitték a Drakula-mítoszt a sztoriba. A címszereplő is jelentősen feljavult a sorozat második felére. Ez abból is fakad, hogy végre feltűnnek a színen, sőt mi több, fontos szerepet kapnak a fiai, a forrófejű László és a kis Mátyás. Az előbbivel van némi konfliktusa engedetlensége miatt, Mátyás kapcsán pedig a hős kormányzósága idején Szilágyi Erzsébettel kerül szembe, mivel az anyai szív nem tartja helyesnek, hogy a nagypolitikához használják eszközként a gyermeküket. Azért nem kell nagyon árnyalt karakterábrázolásra számítani ezek apropóján sem, sőt a készítők jobban belemehettek volna abba, hogy Hunyadi milyen egyéb dilemmákkal szembesül az ország vezetőjeként, hiszen alapvetően harcos, nem politikus. Ám így is sikerült lehozni a patinás szobrot az ember szintjére. Mindenekelőtt persze hős, és végre tényleg cselekvő hős, akinek a csatát megelőző nándorfehérvári beszéde hátborzongatóan jó lett. Itt Kádár L. Gellért végre megmutathatta, milyen színészi energiák lakoznak benne, és szónoklatát hallva mi is együtt kántáljuk a néppel: "Hunyadi! Hunyadi!" Jó pont még, hogy a Semmelweis-mozifilmmel szemben ez a sorozat nem mismásolja el a hős jól ismert és szomorú, de nagyon emberi végzetét. A pestis tünetei megjelennek, és bár Jánosunk a szörnyű kórt is a legtökösebb módon viseli, mégis szívszorító látni a feketeséget az ujjbegyein vagy a duzzanatokat a bőrén. Ahogy pedig az elkerülhetetlen halál ismeretében elbúcsúzik családjától, attól szem garantáltan nem marad szárazon. Megkockáztatjuk, a betegség és az elmúlás bemutatása legalább olyan katartikusra sikeredett a Hunyadiban, mint a Vikingekben Ragnar híres kígyóvermes elégiája. Így bár a minisorozat összességében egy hőseposz, benne van az élet igazságtalansága, ami az ember esendőségéből fakad: lehetsz te bármekkora Jani – szó szerint is –, a halálos betegség nem válogat és nem kegyelmez senkinek.

Sietés és lassítás: az előbbi jellemző általában a cselekményre, az utóbbira pedig szükség lenne az elbeszélés szintjén. Természetesen érthető, hogy miért lett ez csak minisorozat, így is rengeteg pénz áll benne magyar produkciókhoz képest. Azonban nagyon érződik a Hunyadin, hogy ennek a történetnek az elmesélésére több évadot kellett volna szánni. Bán regényfolyamával az a baj, túl vontatott: a szerző eredetileg Mátyás király házasságon kívül született fiáról, Corvin Jánosról akart mesélni, de úgy vélte, szükség van az előzményekre, így Hunyadi János sztorijára is. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a legutóbbi, 12. könyvben a nándorfehérvári ütközet még csak a küszöbön áll. Azaz kialakult az a helyzet, mint a Trónok harca és George R.R. Martin viszonylatában, hogy az utolsó epizódhoz nem állt rendelkezésre könyv. Ez azonban a Hunyadinál nem baj, az viszont annál inkább, hogy irtózatos tempóban halad a széria. Sokszor csak feliratban vagy dialógusban értesülünk Hunyadi János és a magyar történelem szempontjából fontos történésekről. A hatodik részben és a nándorfehérvári finálé előtt is van jókora időugrás, csak kapkodjuk a fejünket a felnőtté vált, ezért más színész által játszott szereplők láttán. Eközben a Törőcsik Franciska által megformált Brankovics Mara szépsége töretlen, és Hunyadi hajtincseiben is csak néhány ősz szál jelenik meg. Ez már a Vikingekben is fura volt, hogy Ragnar és felnőtt fia, Björn nagyjából egyidősnek néz ki, mert a főszereplőt nem akarták lecserélni az időugrások ellenére. Semmi gond nem lenne ezekkel a megoldásokkal, de amikor már logikai problémák keletkeznek az idő túl gyors múlása miatt, valamint karakterek sikkadnak el, akkor ráncoljuk a homlokunkat. Márpedig a Hunyadiban ez történik sokszor, ami abból is következik, hogy egyetlen évadban ennyi szereplőt lehetetlen kellő mélységben kibontani. Az említett Mara például irtó érdekes a háremi epizódokban, azonban ahogy Mohamed előretör a hatalomban, úgy szorul szegény Mara is perifériára. Sőt, a karakter konklúziója is kissé csalódást keltő. Az nem ennyire fájó, de azért fáj, hogy bár Szilágyi Erzsébet egy harcos amazon, és a sorozat második felében van pár drámai jelenete, de az amúgy tehetséges Rujder Vivien nem tud igazán kibontakozni a szerepben. Maga a színésznő is kifejtette a Telexnek adott interjúban: bánja, hogy Szilágyi figurájából ő és az alkotók nem hoztak ki többet.

Na és mi van Dugovics Titusszal? A romantika korszakában 15. századi leírások alapján megteremtett legendás alak mítoszát az alkotók gyönyörűen belevitték a sorozatba az egyik fontos mellékszereplőn keresztül. Ez a mellékszereplő ráadásul nem különösebben patrióta, személyes bosszúmotiváció hajtja, talán pont ezért is libabőröztető az önfeláldozása. Azért a romantikus pátoszba bele-belerondítanak dolgok. A rendezés és a vágás általában a helyén van a Hunyadiban, de egyrészt a várnai csata epizódjait leszámítva kevés az igazán kreatív megoldás, ami miatt a szériának nem nagyon van egyedi stílusa. Sokszor a Vikingek vagy a Trónok harca egy-egy átlagosabb epizódja jut eszünkbe róla, de még azokat is feldobták Ramin Djawadi és Trevor Morris kiváló zenéi. Sajnos a Hunyadiban Asher Goldschmidt epizáló dallamai sok esetben meglehetősen középszerűek, habár még így is van egy-két szám, ami a jól eltalált jelenetszerkesztésnek köszönhetően felállítja a szőrt a karunkon. Másrészt a vágás olykor túl gyors, ami élvezhetetlenné tesz bizonyos akciójeleneteket sajnos a nándorfehérvári epizódban is. A lassítást pedig túl sokszor alkalmazzák az alkotók ennek ellenpontozására, azaz fontos momentumok kiemelésére, ami egy idő után olcsó és giccses megoldásnak hat.

A sorozat alkotói – köztük Lengyel Balázs vezető író – azt állították, hogy az első öt részben még nem láttunk semmit, vagyis az igazán grandiózus összecsapásokra a Hunyadi második felében kerül sor. Ez nem volt túlzás részükről. A színvonalas jelmezek, díszletek és akciójelenetek, beleértve a Mohamed és Hunyadi közti első összecsapást, tényleg csak bemelegítők voltak. Mind a rendezést, mind a vágást, mind pedig a volument tekintve a széria második fele rálicitál az elsőre. Az élen természetesen a nándorfehérvári végső ütközet áll, mármint ennek aztán megadták a módját már játékidőben is: mozifilm hosszúságú, másfél órás az utolsó rész. A kedvenc ennek ellenére mégis inkább az 1444-es várnai csatának szánt két korábbi epizód, még ha egy hatalmas vereséget mutat is be. A Hunyadi készítői ezt flashback-szerkezettel mesélik el, ami nem eredeti ötlet, de kreatív megoldás és passzol a sorozathoz, kellőképp drámai hangulatot kölcsönöz neki. Azt amúgy is mindenki tudja, mi lett ennek a végkifejlete, elvégre általános iskolában megtanultuk. Ugyanakkor nem biztos, hogy annyira megérintett minket az a pár száraz tény, amelyet a tanárok el szoktak mondani ennek kapcsán. Így viszont, hogy a sorozat egy kétségbeesett menekülés felől tekint vissza az igazán mocskos és szó szerint is pokoli csata momentumaira, a puszta tény traumatikus és eleven emlékké válik. Természetesen a nándorfehérvári ütközet monumentális és komplex, több szegmensre osztották fel az alkotók, és mivel mindegyik oldalt igyekeznek kellő mélységben bemutatni, így olykor ki is kerülünk a csata forgatagából. Persze emiatt lehet olyan érzésünk, hogy szétszabdalták ezt a hősi megmérettetést, de egyben nagyon tömény lenne a sok kardozás, lovasroham, ágyúzás és ordítozás, kellenek azok a szünetek, mint egy jó zeneműbe. A legjobban sikerült szegmensekben szinte testközelből éljük át az elkeseredett és helyenként igen véres összecsapást. Abszolút kedvenc az utolsó részből, a fanatikus Kapisztrán Szent János és követőinek támadása az oszmán ágyúsok ellen. Az emberoszlopokat cafatokra szaggató ágyúgolyók miatt brutális akció láttán könny kicsordul, annyira jól megvágták a jelenetet, annyira jó az ellenséget szóban is támadó Kapisztránt játszó Thomas Trabacchi.

Az 1400-as évektől kezdve Európa egyre inkább érzi az Oszmán Birodalom fenyegetését. Ez ellen van, aki kompromisszumokkal és behódolással próbál "védekezni", mint az áruló Cillei Ulrik vagy Brankvocsi György szerb despota, aki lányát, Marát a szultánhoz adja feleségül. Van viszont, aki megvadult oroszlánként ugrana neki a "törököknek" minden adandó alkalommal: ez Hunyadi János. Hunyadi élete szűk ötven évén keresztül harcol szinte utolsó leheletéig az oszmánokkal és saját uralkodóival, a szeszélyes Luxemburgi Zsigmonddal, a gyengekezű I. Ulászlóval és a Cillei Ulrik cselszövő által manipulált gyerekkirállyal, V. Lászlóval. Így alig marad ideje szeretteire: Szilágyi Erzsébetre, a feleségre, aki majd a "levelét megírja", valamint gyermekeire, Lászlóra és öccsére, Mátyásra, akit kamaszként a magyar történelem legendás királyává koronáznak. Mindeközben az oszmánok oldalán egyre nagyobb befolyásra tesz szert Mohamed, aki nem akar csak "a második fiú", magyarán apja, a szultán lemondása után halott lenni, főleg, hogy a vesztes csatát követően visszavágót akar Hunyadi ellen. Ezt megkapja Nándorfehérvárnál, ahol minden eldől… legalábbis egy időre.

Egy közösségnek szüksége van mítoszokra, azaz a múlt által inspirált hősi vagy tragikus történetekre, amelyeket mindenki ismer. Ezek ugyanis segítenek közösséggé szervezni az emberek sokaságát, hiszen a nemzet javát szolgáló karaktert pártállástól függetlenül lehet kedvelni. Persze a múlt hőse az évszázadok távlatából könnyen válhat minden értelemben patinás szoborrá, akivel az utókor már kevésbé tud azonosulni. Itt kapnak nagy szerepet a művészetek, köztük a kalandfilmek és -sorozatok, amelyek a mindenkori jelen számára is átélhetővé tehetik a mítoszokat. Sajnos kevés jó készült ilyenekből Magyarországon a rendszerváltás óta. A Honfoglalás túl vontatott, a Sacra Corona elképesztően rossz, a Kincsem túl trendi akart lenni, a Most vagy soha! pedig nemcsak félrement, hanem még megosztó aktuálpolitikai ideológiákat is közvetít. A befektetett 15 milliárd forint állami pénz miatt sokan a Bán Mór regényei nyomán készült Hunyadival szemben is szkeptikusak, pedig ez a minisorozat bizony az eddigi legalkalmasabb alkotás arra, hogy modern nemzetegyesítő hősmítosszá váljon néhány ordító hibája ellenére.